Hírlevél március 2022
Üdvözöljük a japán kard e havi hírlevelében.
Bár ez egy márciusi hírlevél, lényegében arról írok, ami februárban történt. Az Omicron miatt az utazást és a társasági életet korlátozták, és óvatosságot tanúsítottunk az idősebb emberekkel való érintkezésben is.
A február köztudottan az a hónap, amikor téli lehangoltságot érzünk, és aggódunk az éves pénzügyek miatt, miközben a tavaszra várunk és arra a szabadság érzésre, hogy ne kelljen bebugyolálnunk magunkat, mielőtt elhagyjuk a házat. Japánban minden évben van egy rituálé, amely a következő évfordulóra vonatkozik az otthonokban és más helyeken szerte az országban az úgynevezett Setsubun.
A Setsubun szertartás lényege, hogy a helyi boltban vásárolnak egy csomag szárított szójababot, amihez egy papír démon (Oni) maszkot is mellékelnek.
A szülők aztán felveszik a maszkot, miközben a gyerekek a ház körül üldözik őket és a gyerekek az említett szójababokkal dobálják őket, miközben azt kiabálják,"Oni wa soto, Fuku wa uchi: Démonok kifelé! Jó szerencse befelé!". Továbbá, a háztartásoktól függően, van egy másik a Setsubun-hoz kapcsolódó szertartás is, ahol a családtagok annyi szójababot esznek, ahány évesek.
A Setsubun szó szerint azt jelenti, hogy az évszak változása, és a Setsubun hivatalosan a tavasz első napjának számít.
Attól tartok azonban, hogy ezzel nem tudok teljesen egyetérteni, számomra ugyanis még mindig csak február van, és még mindig túl hideg ahhoz, hogy a tavasz fogalmát kiejthessem a számon.
Mint említettem, a tél leghidegebb csúcspontja előhozza az elmélkedés idejét is. Emellett ez a sok "nem kimozdulás" rákényszeríti az embert a nosztalgikus régi filmek újra nézésére. Aminek következtében ez a két cikk is készült az általam leginkább kedvelt két emberről: a tanáromról, Victor Harris-ről, és egy másik emberről, aki nagy hatással volt rám, Takakura Ken-ről és egy visszatekintéssel arra a filmjére, amivel a nyugatra is sikerült betörnie: A Yakuza (1974, rendező: Sidney Pollack) című filmjéről.
Van egy kis cikk is a hírlevélben, amely bemutatja az eredetiségigazolásokat a modern japán kardok számára, amelyeket a Society for the Promotion of Japanese Sword Culture (NBSK) állít ki. Történelmileg sok kardkészítő munkáját már a saját életük során is hamisították. Valószínűleg ez a hírnevük mércéjeként is felfogható. Ez a probléma még ma is fennáll.
Ezen kívül az NBTHK nem állít ki papírokat élő kovácsok számára, és a fegyverekre vonatkozó korlátozások, és a különböző szokások ismeretének hiánya miatt a különböző országok vámtisztviselői nem tudják megkülönböztetni a valódi japán kardokat a hamisítványoktól és a drága másolatoktól, hasznos lenne az importálás és exportálás során az újonnan készült kardok esetében valamilyen hitelesítő dokumentummal rendelkezni. Az NBSK (Nihonto Bunka Shinko Kyokai - Társaság a japán kardkultúra előmozdítására) megpróbálja áthidalni ezt a hiányosságot.
Victor Harris: Vezető, Mentor, Kedves Barát.
Ebben a hónapban a tanáromról, Victor Harris-ről szeretnék írni. Ő nem csak a japán kard mentorom volt, hanem a kardvívó mesterem, a főnököm és a drága, drága barátom is egyben. Victor rövid betegség után hunyt el 2017. június 13-án, hetvennégy éves korában.
Terrence Victor Harris 1943-ban született Brixtonban. Munkásosztálybeli családban nőtt fel a háború után Dél Londonban. Nagyon okos gyerek volt, és 1952-ben elnyerte a Drapers' cég által szponzorált ösztöndíjat, amely London belvárosából elvitte a Bancroft állami iskolába, Woodford Green-be, ahol elvesztette londoni akcentusát, és elsajátította lágy és nagyon ékesszóló beszédmódját. 1959-ben fejezte be az iskolát, majd gépészetet tanult. Mérnöki tanulmányokat folytatott a Birminghami Egyetemen, ahol mérnöki BSc diplomát szerzett. Valamikor úgy döntött, hogy elhagyja a Terrence nevet, és a Victor keresztnévre váltott.
A hatvanas évek eleje-közepe táján Victor érdeklődni kezdett a judo iránt, és órákat vett a Budokwai-ban, London Dél-nyugati részén. Ugyancsak ez idő tájt kezdett el a japán vívás (kendo) iránt is érdeklődni. 1968-ban, Victor Japánba költözött, hogy tovább képezze magát, miközben a tokiói Komazawa Egyetemen tanított. Ez volt az az időszak, amikor találkozott a kendo nagyjainak egy részével Japánban.
Tanult Ono Ha Itto-ryu-t is Sasamori Junzo,Ono Jussei vezetésével, majd annak fiával Ono Terao-val. Valamint tanult Muto-ryu-t is. Victort vonzották a spirituális aspektusok és a kardvíváson keresztül történő megvilágosodás különböző történetei. Hatással voltak rá olyanok történetei, mint például: Yamaoka Tesshu, Yagyu Munenori, és Miyamoto Musashi. Így lett ő az első, aki 1974-ben lefordította Miyamoto Musashi Öt gyűrű könyve című művét.
Yanagawa Seiji Csiszoló Mester.
Victor 1971-ben visszatért az Egyesült Királyságba, és magánvállalkozóként fordítással és tanácsadással kezdettel el foglalkozni, és oda-vissza utazott Japánba, hogy fenntartsa kapcsolatait mind a kendo, mind a kard világával. 1974-ben, Victor feleségül vette Yanagawa Kazuko-t, Yanagawa Seiji kardcsiszoló mester unokatestvérét. Victor 1978-ban csatlakozott a British Múzeumhoz, mint kutató Asszisztens a Keleti Régiségek (Japán) osztályán.
1987-ben ő lett a Japán Régiségek Tanszék segédfelügyelője. Majd 2003-ban nyugdíjba vonult, de továbbra is kapcsolatban maradt a múzeummal, mint Keeper Emeritus, a Cutting Edge/Peter Moores által támogatott kiállításon.
A harcművészetek és annak filozófiájának tanulmányozása mellett Victor közvetlenül Dr. Kanzan Sato tanítványa lett.
Dr. KanzanSato az egyik alapítója volt a Japán Művészi Kardok Megőrzéséért Társaságnak (NBTHK) és a Japán Kardmúzeumnak. Victor a nyugati kardtanulmányok egyik vezéralakjává vált. Hozzáértőbb volt, mint bárki más előtte, és emelte a japán kardok tudományos megértését a japán kardokkal kapcsolatos csodálatos kiállítások létrehozásával. Összekötve a Japán Kulturális Ügyek Ügynökségével együtt létrehozott kiállításokkal, amelyek a nyugati világnak nagyobb megértést adtak a sintóról és a japán kultúra más aspektusairól.
Amellett, hogy a British Kendo Szövetség korábbi vezetője volt, szintén a Kendo Világszövetség korábbi alelnöke is volt, és segített a kendo és a kard filozófiájának terjesztésében az egész világon. Victor feleségét, Kazuko-t és lányát, Satsuki-t hagyta hátra.
Tízezer vágás naponta!
1993-ban kezdtem el dolgozni a British Múzeumban Londonban. Victorhoz hasonlóan én is munkásosztálybeli háttérből származom. Mielőtt csatlakoztam volna a British Múzeumhoz azelőtt dolgoztam bolti eladótól kezdve az építkezéseken át sok mindent. Majd villanyszerelő lettem az országos recesszió miatt.
Egy nap véletlenül, én és a barátom London nyugati végében jártunk és ő, meg akart állni a British Múzeumnál, hogy beszéljen az apjával, aki a galéria felügyelője volt.
Az apja megkérdezte tőlem, hogy mit dolgozom, mire én azt válaszoltam, hogy nincs semmi munkám jelenleg, mire ő közölte velem, hogy a British Múzeum műszakos őröket toboroz. (havonta négy különböző műszakban). Kaptam az ajánlaton és a rendszeres pénzkeresési lehetőségen. Közel álltam ahhoz, hogy köztisztviselőként dolgozzak, de mivel a múzeum a királynő tulajdonában van, és egy csoportnyi ember vezeti kinevezett kurátorok irányítása alatt, így gyakorlatilag nem voltunk köztisztviselők.
Megpályáztam egy állást, és sikerrel jártam. A múzeumhoz való csatlakozásom első néhány napján, betévedtem a japán galériába és ott a szemem előtt, karnyújtásnyira, de a vitrinek üveglapjai mögött valódi antik japán kardok és koshirae-k voltak kiváló leírásokkal. Addig csak filmekben és könyvekben láttam ilyesmiket. Olyan volt, mint egy valóra vált álom. Ekkor ismertem meg Victort.
Az egyik őr társam a galérián azt mondta: "A japán részleg vezetője egy japán kard specialista, aki több évig élt Japánban". Erre én tágra nyílt szemmel azt válaszoltam: "Van olyan munka, hogy japán kard specialista?!!!" Egy pillanat alatt megvilágosodtam. Soha nem gondoltam volna, hogy vannak olyan emberek, akiknek az a foglalkozása, hogy kardokat tanulmányozzanak és ápoljanak. Láttam Yoshindo Yoshihara-t a TV-ben A harcosok útja című dokumentumfilm-sorozatban, így tudtam, hogy még mindig készítenek kardokat, de nem tudtam, hogy Japánon kívül is vannak ínyencek és nagy gyűjtők. Azt hiszem, talán abban a pillanatban jöttem rá, hogy mivel is szeretnék foglalkozni egész életemben.
Végül a harcművészeti előéletem és a Japán iránti érdeklődésem miatt, hamarosan megismerkedtem Victor Harris-szel, aki épp áthaladt egy biztonsági kapun a múzeumban. Victor nagyon kedves volt, és biztos vagyok benne, hogy előttem már több száz embernek mutatták be, akiket valamennyire érdekel Japán, vagy akik harcművészetet gyakoroltak. Akkor még nem tudtuk, hogy az első találkozásunk után öt évvel később az asszisztense leszek és a személyes tanítványa.
Megvettem a könyvét a Swords of the Samurai-t, és az Az öt gyűrű könyve általa készített fordítását. Aláírta nekem a Swords of the Samurai könyvet: „Paulnak, Victortól, napi tízezer vágás!” Az Öt Gyűrű Könyvének egy példányát egy Musashi idézettel írta alá: „A létező dolgok megismerésével megismerheted azt, ami nem létezik. Victor.”
A következő 11 hónapot műszakosként töltöttem, mielőtt biztonsági felügyelővé léptem elő. Körülbelül öt évet töltöttem a biztonsági osztályon, mindeközben a kollégáim arra bíztattak, hogy próbáljak meg a japán részlegen állást szerezni. Az én munkásosztálybeli mentalitásom azonban nagyon is nehezen tudta elviselni ezt a gondolatot. Ez nem akadályozott meg abban, hogy időnként megzavarjam Victort a kardokról és Japánról szóló kérdéseimmel. Lelkesedésemet és kitartásomat arra használtam, hogy rávegyem a személyzeti osztályt, hogy küldjenek el esti iskolába, hogy japán nyelvet tanuljak, "a múzeum érdekében" 😊
Körülbelül 4 és fél év múzeumi munka után, a legnagyobb meglepetésemre, a japán osztály egyik asszisztense felmondott a múzeumban. Azt hiszem, a barátaim és a kollégáim ugyanolyan izgatottak voltak, mint én, és arra ösztönöztek, hogy jelentkezzek a megüresedett pozícióra. Ekkorra már jól ismertek a múzeumban, mint Japán-rajongó. Az első öt évem alatt a múzeumban, visszavonultam a karate verseny karrieremtől, és elkezdtem kendo-t tanulni és hozzáfogtam tanulmányozni a kardokat Victor és kortársai könyveiből. Csatlakoztam a Token Society of Great Britain-hez, és általánosan ismert lettem a múzeumban, mint egy meglehetősen kitartó ember.
A megüresedett állás bejelentése a múzeum belső levelezésében jelent meg. Már nagyon vártam a hivatalos bejelentést, és amikor a bejelentés hivatalosan is megjelent... Nem voltam jogosult a jelentkezésre... A British Múzeumban az akkori rendszer miatt a dolgozókat fizetési sávok szerint osztották be. Az állásra való jelentkezéshez szükséges fizetési sáv csak egy fél fizetési sávval volt magasabb, mint az enyém. Nem csüggedtem, és megüresedett állás bejelentését követő pillanatokon belül, egyenesen a humánerőforráshoz vonultam, és találkoztam az osztályvezetővel, Barba Hughes-zal. Barbara jól ismert engem, és meghallgatta a történetemet és a dilemmámat.
Aztán azt mondta: "Paul, ha megkapnád ezt a munkát, az megváltoztatná az életedet, nem igaz?". A fejem most már csak úgy zakatolt. millió dolgot akartam mondani, de végül szótlanul bólintottam.
Barbara azt mondta: "Oké, mi megváltoztatjuk a szabályokat, hogy jelentkezhess, a többi már rajtad múlik." El voltam ragadtatva. Nem volt garancia arra, hogy megkapom az állást, és a verseny kemény volt, de most már legalább volt esélyem.
Visszatekintve, attól a naptól kezdve egészen az interjúk napjáig (és azon is túl) minden leendő jelentkező elkezdte az akvizíciót. Általában csevegtünk és próbáltunk jó benyomást kelteni magunkról. A jelölteket körbevezették az osztályon, és egy olyan területre vitték, amely a padlótól a plafonig tele volt rajzokkal. A leendő kollégám kihúzott egy fiókot, amely tele volt mesés japán kardokkal és koshirae-kkel. A szívem majd kiugrott, ez akkoriban egyszerűen hihetetlen volt számomra. Egy másik világban jártam. Egy másik szobában a szekrények tele voltak tsubákkal és egyéb szerelékekkel. Gondoltam, még ha nem is kapom meg az állást, láthattam néhány fantasztikus dolgot.
Eljött az interjúk napja. Úgy éreztem, hogy az interjúm elég jól sikerült, de azt mondta nekem valaki az interjúbizottságból (aki már korábban is elég idegesítő volt): "Ugye tisztában vagy vele, hogy ha megkapod ezt az állást, akkor csak eddig juthatsz. A jövőben nincs kilátásod az előléptetésre. Soha nem lesz belőled kurátor". Bármennyire is idegesítő volt, igaza volt. A múzeum történetében még soha senki nem volt olyan, akit áthelyeztek volna közvetlenül a kisegítő személyzetből, például a biztonsági szolgálatból, közvetlenül tudományos pozícióba. Ráadásul volt egy mondásunk, hogy "Ha feljebb akarsz lépni a múzeumban, előtte el kell menned onnan, és vissza kell jönnöd!". Ezzel tudomásul vettem a figyelmeztetését, de életemnek azon a pontján boldog voltam, hogy asszisztensként dolgozhattam a japán osztályon egy életen át (talán még ingyen is megtettem volna 😊.
Az eredmények megvoltak, mondhatni. Döntetlen volt. Holtversenyben voltam valakivel, aki már ilyen pozícióban dolgozott, de át akart kerülni a Keleti Osztályról. Nem hittem el, hogy holtversenyben voltam, de már csak ezzel az eredménnyel önmagában is úgy éreztem, hogy nyertem. Végül is én voltam az esélytelenebb.
A döntetlen miatt a humánerőforrás az egyes részlegek vezetőihez ment további háttérinformációkért. Úgy éreztem, hogy megcsillan a remény, Victor tudja, hogy szeretem a kardokat és kendózom, ez biztos az én javamra válik... Tévedtem!
Tipikus Victor módjára, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, azt válaszolta nekik, hogy ez nem az ő dolga, és hogy ők a HR-esek, így rajtuk múlik, hogy kit választanak. Szóval elmentek az ellenfelem közvetlen vezetőjéhez, aki meglepetésemre állítólag valami olyasmit mondott, hogy "Paul igazán érdeklődik Japán iránt, és alulról jött, hogy idáig a döntetlenig eljusson, így gyakorlatilag ő nyert. A munkatársam már változtatott részleget a múltban, és valószínűleg a jövőben is fog. Ha úgy dönt, hogy a pozíciót az én munkatársamnak adja, akkor Paul megkaphatja az ő pozícióját az én osztályomon, interjú nélkül". Ott és akkor úgy döntöttek, hogy valószínűleg két ember mozgatása a múzeumban a humánerőforrásnak elég gondot okozna, így nekem adták a pozíciót a japán részlegen. Victor Harris volt a felettesem. Megcsináltam, áttörtem az üvegplafont! Azóta már sok más galériaőr is átkerült a biztonsági szolgálatból a tudományos munkakörökbe.
Egy éven belül egy újabb tételt pipálhattam ki a bakancslistámról, mivel futárként szállíthattam tárgyakat a múzeum gyűjteményéből Japánba. Soha nem engedhettem meg idáig, hogy Japánba utazhassak. Közben Victor megtanított arra hogyan kell gondozni a gyűjteményt, és én lettem a felelős érte, valamint az én dolgom volt a tárgyak elhelyezése Victor felügyelete alatt. A munkám része volt még az adatbázisok frissítése szintén Victor irányításával.
Egy éven belül elkezdtük az előkészületeket arra a feladatra, ami mára végül a Cutting Edge katalógus és kiállítássá vált. Százhárom kardot és koshirae-t küldtünk restaurálásra Japánba, melyet a Japán Kardmúzeum Intézet (NBTHK) koordinált.
Amikor a kardok visszaszállítására került a sor, Victor becserélte a business osztályú helyét, és cserébe két a turistaosztályút kapott, hogy én is vele mehessek. Benne voltunk egy cikkben az NBTHK magazinjában, a Token Bijutsu-ban, ahol a kardokat vizsgáltuk, mielőtt visszahoztam őket egyedül, Victor pedig ott maradt, hogy az egyéb dolgait intézze.
Victor már korábban bemutatott egy expatnak, és egy korábbi vezetőjének a British Kendo Szövetségnek, John Clarke-nak, az első japán utazásom alkalmával, aki elvitt és bemutatott a Noma Dojo-ba (ahol még mindig Iaido tag vagyok).
Ezúttal együtt mentünk, és elvitt az általa látogatott dojo-ba Setagaya-ba, és ott is gyakorolhattam a kendót és az Ono-ha Ittót ryu-t Ono Torao sensei-el.
Sok más kendóval és karddal kapcsolatos emberrel és hellyel ismerkedhettem meg. Ez egy hihetetlenül mozgalmas hét volt.
Victor akkorra már tanított engem az Ono-ha Itto-Ryu-ra a múzeum területén. Én voltam az ő Ono-ha asszisztense egy kardszimpóziumon a Victoria & Albert Múzeumban. A japán galéria kiállításai a BM-ben háromhavonta váltották egymást, így a galéria időszakosan zárva volt, és az Ono-ha-t a galériában gyakorolhattuk ilyenkor, a múzeum többi dolgozójának szórakoztatására, a pincékben, és alapvetően minden olyan helyen, amit csak találtunk. Az is gyakori volt, hogy a pub-ba mentünk a munka után.
Így sok időt tölthettem Viktorral. A munkán kívül is gyakran találkoztunk, kendóztunk, gyakoroltunk stb. Mindig is kedves, gondoskodó volt és gondtalan, de nagyon komolyan vette a kardokat, a kardvívást és a megvilágosodást. Csodálatos történetei voltak, amelyek közül nem mindet tudok megismételni, kivéve talán egyet vagy kettőt. Felidézem őket az emlékezetemből, így lehet, hogy van néhány apró ténybeli tévedés, de a tények soha nem állhattak útjába egy jó történetnek. 😊
Amikor Victor a Kendo Világszövetség alelnöke volt, a következő világbajnokságot Koreában tartották. Azon a napon, amikor repülnie kellett volna, rájött, hogy az útlevele lejárt. Volt egy csatlakozó járata Franciaországban, és abban az időben még lehetett egyéves útlevelet vásárolni a postahivatalban. Így sikerült eljutnia Franciaországba az egyéves útlevelével. A csatlakozó járatra, az utolsó pillanatig kivárt, miután már hívták a nevét, akkor odarohant a kapuhoz a régi útlevelét lobogtatva, és sietve felengedték a gépre.
Amikor Koreában az útlevél-ellenőrzésre került sor, kiderült, hogy az útlevele lejárt, és őt őrizetbe vették. Egy hideg, félhomályos cellába zárták, ahol nem volt semmilyen bútor, és csak egyetlen villanykörte világított. Minden, amije volt a japán rendőrfőnök névjegykártyája volt, aki szintén a japán delegáció tagja volt a koreai konferencián a bajnokságon. A vámosok elmentek, hogy felvegyék vele a kapcsolatot. Néhány pillanattal később visszajöttek és betoltak egy karosszéket, amibe Victor leülhetett, amíg a kendószövetségből a kollégái meg nem érkeztek érte.
Amikor Victor Japánban élt, nem sokkal a háború után. A diáklázadások éppen zajlottak, és ő kendót gyakorolt sok régi tábornokkal és háborús katonával. Ahogy még manapság is, akkor is bevett gyakorlat volt az edzés után a sok ivászat és a társasági élet bizonyos csoportokban. Amikor kifogytak az italokból, elküldték Victort, hogy ébressze fel a kocsmárost, és vegye rá, hogy nyisson ki és adjon nekik még több italt. Azt is elmondta, hogy amikor először tanult kendózni, a japánja nem volt olyan jó ezért a gyerekek közé tették, mert a gyerekek gátlás nélkül tudtak beszélni vele. Amikor először kapod meg a kendo keikogi-t és hakama-t, általában túl sok indigó festék van benne, ezért elvitték a ruhákat a kúthoz, bevizezték őket, majd addig jártak rajtuk, amíg a festék meg nem szűnt kifolyni belőlük.
Victor Japánban volt, amikor az egyik sensei-je épp elhunyt. Közvetlenül a halála előtt Victor megkérdezte: "Sensei, hogyan kell szembenéznem az ellenfelemmel a halálos harcban?" A sensei így válaszolt: "Úgy kell bánnod vele, mint egy tiszteletbeli vendéggel". A sensei később a fiáért küldött, hogy megmutassa neki, hogyan kell meghalni. Amikor a fia megérkezett, a sensei leült a formális seiza testtartásba, kezeit meditáló pozícióba helyezte, és csak úgy, mint Yamaoka Tesshu, békésen hunyt el, mintha meditált volna.
A szerencse úgy hozta, hogy 2004-ben Japánba költöztem és 2005-ben Victor a tokiói Meiji Egyetem vendégprofesszora lett. Még mindig találkoztam vele, amikor Japánba látogatott. Együtt lógtunk és jártunk gyakorolni a különböző dojo-kba. Szintén 2005-ben volt az első kiállításom, mint független vendégkurátor a Pacific Asia Museumban, Pasadenában.
Azt az utasítást adtam, hogy fehér selyemmel az összes kardállványt be kell takarni. Amikor megérkeztem, a személyzet egy tagja úgy gondolta, hogy poliésztert rendel selyem helyett. Mondtam nekik, hogy ki kell cserélni, csakhogy makacskodással szembesültem, és azzal a kifogással, hogy egy restaurátor (nem kardszakértő) azt mondta nekik, hogy ez így rendben van, és nem károsítja a kardokat. Elkeseredésemben felhívtam a tanáromat. Victor válasza a következő volt, "Ez butaság!", és néhány napon belül megérkezett a British Museumból egy futárral küldött csomag, amely egy hatalmas tekercs fehér selymet tartalmazott.
Ó, kapitány, kapitányom!
A baráti köreimben köztudott volt, hogy British Múzeumos vagyok, így az egyik előadáson 2017-ben Tokióban, az egyik társam, aki akkor érkezett, hozott egy újságot, hogy tájékoztasson arról, hogy Victor meghalt. Egy ideje már nem beszéltem vele. Victor egyike volt azoknak a jó barátoknak, akikkel nem számított, hogy mennyi idő telt el az utolsó beszélgetésünk óta, amikor újra találkoztunk, olyan volt, mintha csak most fejeztük volna be az utolsó beszélgetésünket.
Én azonban nem is tudtam, hogy rosszul volt, és a felismerés, hogy már nincs ott a háttérben teljesen lesújtott, eltartott egy darabig, mire felfogtam a hírt. Az előadás elkezdődött, én pedig ott ültem végig a száguldó gondolataimmal a fejemben. A valóság gyorsan fejbevágott, és azon kaptam magam, hogy egyfajta sokkot kaptam. Olyan volt, mintha a "Holt költők társasága" című film egy pillanatát éltem volna át. A tanárom nem volt többé, és én legszívesebben felálltam volna az asztalomra, hogy utána kiáltsak: "Ó, kapitány, kapitányom!". Mivel ez egy szombati nap volt, egész hétvégén várnom kellett, hogy kielégítő válaszokat kapjak a közös kollégáinktól a British Múzeumból.
Ők is eléggé a sötétben tapogatóztak az egész helyzetet illetően, de azt a tájékoztatást kapták, hogy Victor nem akart temetést, se sírkövet, se virágot.
Ez annyira Victor volt, de ugyanakkor nagyon frusztráló is volt egyben, hogy nem volt hely vagy mód arra, hogy lerójam a tiszteletemet, vagy hogy a gyászomból bármit is levezessek. Kapcsolatba léptem Victor családjával, és kifejeztem részvétemet, és ugyanarról tájékoztattak, amit a British Múzeum is közölt. Azzal a kivétellel, hogy "mindannyiunknak a szívünkben és a lelkünkben kell hordoznunk Victort".
Sok történet van Victorról és remélem, hogy nem léptem át semmilyen határt, amikor elmondtam az előző történeteket, de azt hiszem, hogy ezek többnyire közismertek voltak mindenki számára. Vannak más történetek is Sato Kanzan-ról és az ő tanulmányozásáról, amelyeket talán továbbadok, mielőtt meghalok, hogy életben tartsam Victor legendáját, és feljegyezzem, hogy milyenek is voltak a dolgok régen.
Egy YouTube-videó Victorról és rólam a British Museumban:
(Magyar felirattal)
Ezt az esszét Walt Whitman eredeti versével fejezem be, amelyet Abraham Lincoln halálakor írt. Még mindig hiányzik Victor, és még mindig él a szívemben, gondolataimban és döntéseimben.
Ó, kapitány, kapitányom
Ó, kapitány, kapitányom, a bősz út véget ért.
A hajó minden bajt kiállt, s mi elnyertük a célt.
Közel a rév, harang zúg és tombol a nép ma mind,
szemük szilárd, bátor, komor hajód követve int.
De ó, szívem, ó, szívem,
mily folt piroslik ott.
A kapitány a padlón
kiterített halott.
Ó, kapitány, kapitányom, kelj, s a harangot halld!
Kelj! Érted pattog a zászló. Érted a trombitahang.
Érted a sok szalagozott csokor s a parti lárma,
Érted, feléd int, hív a nép, arcával is vigyázna.
Jer, drága jó apám,
kezem fogná karod.
Rossz álom, hogy a padlón
tetemed hűlt, halott.
De nem szólsz kapitányom. Az ajkad vértelen.
Ütered nem dobog atyám, nem érzed már kezem.
A hajó épp horgonyt vet és az útja véget ért.
Félelmes útról győztesen jön, elnyerve a célt.
Ujjongj ó, part és szólj harang,
én zordan gyászolok.
A kapitány a padlón
kiterített halott.
(Terence) Victor Harris
1942. augusztus 3. - 2017. június 13.
Íme egy rövid lista Victor egyéb eredményeiről,
Elnök, Tokenkai of GB.
Elnök, Európai Kendo Szövetség.
Alelnök, Nemzetközi Kendó Szövetség.
Elnök, Nenriki Kendo Club, London.
1980 - 2003 Különleges rendőrtiszt a Fővárosi Rendőrségnél.
2002-ben a kenti Chiddingstone kastély kurátora.
2005 Victor a Christie's japán részlegének tanácsadója lett.
2006-ban a Japán Társaság tiszteletbeli könyvtárosává nevezték ki.
2006-ban kinevezték a Khalili Japán Művészeti Gyűjtemény tiszteletbeli kurátorává.
2008 Victor megkapta a japán külügyminiszter kitüntetését.
2012-ben pedig a királynő jubileumi kitüntetését.
Publikációi közé tartozik:
Az öt gyűrű könyve, 1974
A szamurájok kardjai, 1990
Kamakura: a japán szobrászat reneszánsza, (Matsushima Ken-nel) 1991
Japán császári kézművesek, 1994
Netsuke: A Hull Grundy gyűjtemény, 1987
A japán művészet remekművei, 1991, Timothy Clarkkal és Lawrence Smith-szel közösen.
Shinto: Az ősi Japán szent művészete, 2001.
William Gowland: a japán régészet atyja (japán/angol), 2002, szerkesztette Victor Harris és Kazuo Goto.
Cutting Edge: Japán kardok a British Múzeum gyűjteményében, 2004.
A szamurájok művészete, New York-i Metropolitan Múzeum, fordította Victor Harris,2009.
Comments